• вентиляции Днепропетровск
  • автономное отопление Днепропетровск
  • монтаж кондиционера Днепропетровск
  • отделочные работы Днепропетровск
  • металлоконструкции Днепропетровск
  • PC v.s. Íjászat

    Korunk vitathatatlanul legsokoldalúbban hasznosítható felfedezése (találmánya) a számítógép, és természetesen az internet. Ezek elterjedése olyan széles körű ismeretanyag pillanatokon belüli elérését tette lehetővé, amely alig egy évtizede még álom volt csupán. (többek közt ez a blog sem jöhetett volna létre ezek nélkül)
    Viszont sok esetben nem, vagy nem csak kizárólag az információszerzésre illetve információcserére használjuk ezeket az eszközöket, hanem a játékokra is. A PC játékok ilyen széles körű elterjedése mára azonban már túlmutat a szórakozáson, sokszor egész napokat töltünk ezen játékok űzésével, ami nem ritka esetben mentálhigiénés problémákhoz is vezet.

    A mai kor fiataljainak a napi elfoglaltságába akaratlanul (vagy éppen nagyon is akarattal) beleívódott a számítógépes játékok használata. Ami önmagában még nem lenne baj, de a valóság és a fikció közötti hatalmas, széles űrt sokan már egyre keskenyebbre képzelték, és valótlan párhuzamot vontak közé. Ezáltal a gyermekek (de sokszor a felnőttek is) inkább játszanak gépeken, mintsem hogy a valóságban bizonyíthassák rátermettségüket, tudásukat – egyfajta menekülés ez a csalódások és a kudarcok elől.

    Ez a jelenség óhatatlanul rányomta bélyegét a sportra, és ennek szoros vonzataként az íjászatra is.

    Én mégis bátorkodtam némi párhuzamot fölfedezni a virtuális játékok és az íjászat között…

    Egy eltökélt sportoló számára magától értetődik, hogy minél több mindent megtanul az ember, annál több mindenre kell egyszerre figyelnie. Minél több ismeretanyaggal rendelkezik, annál bonyolultabbá válhat a tevékenység, minél szélesebb körben ismerjük meg az addig egyszerűnek vélt mozdulatokat, eszközöket, annál nehezebb lesz annak a művelése.

    Gondoljunk csak bele: mikor először fogtunk kezünkbe íjat, mikor először lőttünk, milyen egyszerű volt minden! Aztán szépen sorban jöttek az addig ismeretlen fogalmak, jelenségek, mint például az oldás, a helyes tartás, a fix-pont. Ezekkel a dolgokkal együtt tudott még a többség élni, hiszen érdekes, új információk voltak ezek, egyfajta új dimenziókat nyitottak az íjászatban, sokan érdekesebbnek, élhetőbbnek tartották ezzel az íjfeszítést.
    Viszont amikor ezekkel az új információkkal párhuzamosan és szükségszerűen előjöttek a „problémák”, mint például az oldás-hiba, a beletekerés, az instabil fix-pont, akkor bizony sokan – de még milyen sokan! – szépen lassan abbahagyták az íjászatot.
    Abbahagyták, mert nem volt sem erejük, sem kitartásuk, hogy túllépjenek az újonnan előjött nehézségeken, problémákon…

    Pedig ha valaki bármikor is játszott egy számítógépes játékon, abban szinte szóról-szóra ugyanez a „mentrend”!

    Vegyünk egy (fiktív) játékot, legyen a neve mondjuk „XWc3tR 2.0 – A dsufrákoték bosszúja” .
    Ahogy elindítjuk a játékot, megjelöljük a karaktert, és hajrá, „hentelhetjük” a dsufrákotékokat, mint a gép. Az első pályán hamar túljutunk, hát hogyne, bébipálya volt. Szedtünk össze egy rakás fegyvert, vértet, plusz életet, miegymást. Jön a második szint. Itt a dsufrákotékok már vehemensebben támadnak, sőt, többen is egyszerre, de szerencsére nekünk már az előző pályáról még van két vértünk, meg ugye egy rakás plusz életünk – így ez a pálya is sikeresen véget ér. Jön a harmadik szint. Itt már egyszerre hat dimenzióban támadnak ránk, sok esetben ide-oda ugrálunk az időben, de még ezt a pályát is teljesítjük, hiszen az előző két pályán már olyan tapasztalatokat szereztünk, hogy ha nem is könnyen, de azért mi kerülünk ki győztesen a küzdelemből. A negyedig, az ötödik szint az már olyan nehéz, hogy elég egy röpke pillanatnyi lazítás, egy félrepillantás, és máris a dsufrákotékok martalékává válunk. És mikor végre a pálya végére érünk, és megszerezzük az egész birodalmat, akkor jogosan vagyunk büszkék magunkra, hogy milyen ügyesek is voltunk.

    Ismerős ugye?

    Nos… pedig ez a fiktív játék ugyanolyan folyamatokkal van tele, mint maga az íjászat. Ugyanis minden egyes szinten nehezebb a feladat, minden egyes szint után tudjuk, hogy a mostani tudásunk már nem lesz elegendő a továbbjutáshoz, és mégis, mégis vállaljuk, hogy továbbmegyünk, hogy küzdünk…

    Érdekes, nem?

    Ha nem lát bennünket senki, ha nem félünk attól (teszem hozzá csendben: oktalanul), hogy valaki kinevet a szerencsétlenkedésünket látva, akkor máris tudunk küzdeni!
    A való életben viszont nem…

    Pedig maga az íjászat is olyan, mint egy PC játék: minden következő szint egyre nehezebb és nehezebb. Ami még az elején még elegendő, az a harmadik-negyedik szinten már édeskevés. Ha nem szerzünk rögtön az első szinten meg minden szükséges tulajdonságot, ami a későbbiekben elengedhetetlen és nélkülözhetetlen lesz, akkor fölösleges is a következő szintre lépnünk, mert ezek hiányában esetleg majd az ötödik szintről kell majd visszafordulnunk.

    Milyen egyszerű, nem? Milyen érdekes ez a párhuzam…

    De a legérdekesebb az, hogy míg a virtuális világban gond nélkül vesszük föl a harcot bárkivel és bármivel, addig a világban elmenekülünk az első (vagy sokadik) nehézségekbe való ütközéskor.

    Kiben van akkor a hiba?

    A világban, vagy bennünk?

    … ezt mindenkinek a fantáziájára bízom …

    … én viszont most megyek lőni, mert rámfér az oldás gyakorlása.
    Tudniillik, most egy kicsit vissza kell térnem az első szintre, hogy itt, a nyolcadik szinten könnyedén tudjam venni az akadályokat.

    Román P.

  • репортеръ